Csapjunk is bele. Ez egy ilyen, jó lenne valamit csinálni, jó volna kiírni magamból, amit gondolok, de mégse, legyen valami stílus vagy mégse, ésatöbbi. Tök sokat gondolkodtam, hogy milyen módon, hogyan is rakjam össze, legyen valami keretsztori, mint egy Stephen King regény, vagy mittudomén, aztán végső döntésre jutottam: egy frászt. Erre se energiám, se időm, de még tehetségem se, szóval csak úgy pacekba bele. Semmi körmönfont stilisztika, túlcizellált megfogalmazás, hanem úgy, ahogy jön. Nem leszek sokak kedvence, de teszek rá. Az utóbbi pár évben nagyon megtanultam: "Nem kell szeress", és ez kurvára igaz. Ebből én már kinőttem.

Ez itt egy blog. Az én blogom. A naplóm. Olvasni lehet, belepofázni nem. Bocs, itt nincs demokrácia. Ez a szó legszorosabb értelmében az én kis naplóm. Se nem cizellált, se nem disztingvált, úgy ahogy jön. Neked viszont van választék. Választhatsz: olvasod vagy nem. Namármost nem leszek tekintettel úgy semmire és senkire, szóval minden poszt mentve - csak biztos-ami-biztos alapon, nehogy valakinél kivágjam a biztit, és úgy döntsön, hogy megy minden a levesbe - úgy önhatalmúlag. Ugyanis a fenenagy liberális világunkban addig van szólásszabadság, amig azt mondod, amit a mainstream média harsog, ha ebből kilógsz, akkor reszeltek neked. Szóval egyetlen társadalmi csoportot se sértsünk, különben már jön az összes hárombetűs, négybetűs és átnevelőtábor. Egyetlen kivétel azért van: ha történetesen hetero, fehér, családos, házas, legalább kétgyermekes családapa vagy, aki nem tartozik semmilyen vallási csoporthoz, esetleg keresztény és nem nemzeti kisebbség, hát rábasztál - ekézhető vagy.

Hozzád képest van néhány nagy előnyöm, én már védett vagyok. Először is nem vagyok házas. Na jó, majdnem, de esküvőnk nem volt. Viszont bigott keresztények megrökönyödésére lassan 15 éve együtt vagyunk, sőt két gyerekünk is van. Ja és nem élek Magyarországon, hanem - na ja persze - Angliában, Londonban. Tehát bevándorló vagyok, ami itt máris védett státuszt jelent a többségi társadalommal szemben. Agyrém, hogy efféle faszságokkal lehet foglalkozni, de hát ez van.

Ja, leléptünk. Lassan négy éve. Na jó, én lassan négy a család csak bő három. Jaja, hazaáruló lettem, szóval ha a ballib nem szeret, most a jobbszélső is utálhat. Ne aggódj, a jobbközépnek se leszek kedvence, én ilyen párton kívüli vagyok itt is, ott is. Sajnos sem az angoloknál, sem odahaza nincsen párt, akit hájpolnék. Vajon létezik ilyen a világon egyáltalán?

Szóval leléptünk, elhúztuk a belünket, eltoltuk a biciklit. Követtük Fletó tanácsát: "Nem tetszik, el lehet innen menni, itt lehet minket hagyni" vagy hogy is volt. Na és akkor most brutálisan őszinte leszek: nem a Zorbán, nem a Megyó-Fletó-Bajnai kombó tolt egészen a Temze mellé, hanem te. Igen te magad, aki még mindig ujjal mutogatsz a te magad által választott politikusokra (na jó a szomszédod is benne van, meg az anyád, az öcséd, meg ki tudja még ki).

Otthon olyan szabadúszó szoftverfejlesztő (ja kóder) voltam. Akit egy párszor pofára ejtettél. Tudod, amikor három hónap vérvizelős szopatás után egyszercsak nem fizettél lószart se, és eltűntél. Vagy még rosszabb, amikor bő három hónap késedelem után kifizettél, mert kellett a cucc, és azt hitted, hogy most akkor kvittek vagyunk, a buli letudva, mert te fizettél. Ki nem szarja le, hogy annak a hülyének addigra az összes költsége megduplázódott, a felmondott hitel miatt, a kifizetetlen adó miatt (nem volt miből), sőt a nagy kegyesen átutalt pénz biza belecsúszott az inkasszóba, amit miattad vágtak a nyakamba. És én ott álltam, mint egy darab fasz, és se pénzem nem volt, se visszaadni nem tudtam, a melódtól meg már hányni tudtam volna. Mert te azt hitted, azzal hogy három hónap késés után fizettél, király vagy. A gyerek viszont éhes volt, és cipő kellett neki. Hát ezért pattantunk.

Ritka szar volt négy hónapon át csak Skype-on át látni a családot, hostel-ban csövezni magánélet nélkül,  hamburgert és rántott csirkét zabálni minden nap kétszer, mert ez az kevés kaja, ami nem eszeveszett drága és egybe megehető, nem kell hűtő hozzá, de végig toltuk.

Aztán lett lakásunk West-Croydon-ban. Először szerettük, a lakást később is, de a környéket utáltuk. Ma sem szívesen megyünk arra. Tudod, ez az a bizonyos nem létező "no go" zóna. Nem kimondottan tilos bemenni, de azért ha biztosító lennék, életbiztosítást nem adnék. Na jó, ez azért túlzás, de akkor is...

Szóval bő egy éve nagy levegő, és belevágtunk East-Croydon.ban egy fél ikerházba, vagy ahogy itt hívják, semi-detached house. Nincs flat-share, nincs másik lakó, csak mi négyen. Meg két macska. Van egy kisebb kertecske a ház mögött, van magánélet, és nincs utcai bunyó.

Itt tartunk. Egy éve megszületett a második gyerek, ő az, akit most határon túli magyarnak nevezel, aki már nem született otthon, akitől a magyar állampolgárságot is elvennéd, és ne pofázzon bele az életedbe, mert úgyse fog sose ott lakni. Persze csak 17 év múlva szavazhat, de te már most tudod a tutit. Ahogy arról is, hogy mi hogyan élünk, hogy nekünk mennyire fasza itt, és mi mit sem tudunk a ti nyomorúságos életetekről.

Nagyjából ennyi. Most álmos vagyok, meg a szufla is elfogyott. Lenne még mit írni, de hát nem szar ez, hogy elkapkodjuk. Addig is csőváz.